Honlap » Egyebek » Írások a kortárs együttesekről

Tangerine Dream

Andy Gill, Mojo, 1997. április

Hűvös szimfóniák és ködös szintetizátorképek: a gótika újjászületése itt kezdődik.

Mint az a zenekar, amely először ösztönözte a Virgin Records-t az új német zenébe való befektetésre, és az első jelentős listasikert adta a műfajnak, a Tangerine Dream kulcsszerepet játszott a Krautrock történetben.
A klasszikus T Dream hangzás az, amilyen Virgin debütálásuk, a Phaedra: légies/éteri, ködös hangképek álomszerű/másvilági/földönkívüli légkörrel, szintetizátoros hangszerelések enyhe fémes ízzel. Chill-out (hűvös/fagyos) zene, mielőtt a kifejezést kitalálták volna, a The Orb Alex Paterson-jának jellemzőit nyújtja az egyik szálon, melyből a környező techno elképzelését alkotta. Később a zenekar, mint a Kraftwerk, a szintetizált hang hipnotikus képességeit szerette volna ízesíteni, gépeket használva a Thief, Michael Mann ilyen című filmjének (úgy is mint 'Violent Streets') filmzenéje, reszkető adrenalin-hullámának elszabadítására/kirobbantására.

Mindamellett a Phaedra előtt a zenekar átment néhány átalakuláson, diákzenekarként kezdve Berlin demokratikus szigetén, ahol a vezető, Edgar Froese gitáros/szintetizátoros, szobrászatot tanult. A 60-as évek közepén Froese előző csapata, a The Ones, partikon lépett fel, melyeket Salvador Dalí adott cadaqués-i otthonában, Spanyolországban, és a legendás szürrealista erős befolyást gyakorolt a zenészek saját munkájára, mely attól kezdve erősen a kísérleti felé hajlott.

Mint a korszak legtöbb német zenekara, a korai Tangerine Dream is többé-kevésbé hagyományos anglo-amerikai rockstílusban működött, de Froese hamarosan felfigyelt nem csak ennek korlátaira, hanem teljes össze nem illésére is. "Nem volt meg a rock'n'rollhoz, blueshoz és a többihez való viszonyulásunk", magyarázza Froese. "Mit tehet az ember, ha olyan helyzetben van, hogy futhat körbe, és mégsem éri el soha, ami már ott van? Ez az az időszak volt, amikor Clapton volt nagy a Cream-mel, és Hendrix volt nagy - mit jelentett egy németnek fogni egy gitárt és úgy játszani? Nevetséges volt."

Így, mint kortársai (a Can és Amon Düül II), 1969-ben a Tangerine Dream elkezdett jammelni az új space-rock-stílusban, mely az angol pszichedelikus zenekaroktól (mint Pink Floyd és Haphash & The Coloured Coat) ered - egy folyamat/eljárás, mely, kerülő úton, Electronic Meditation debütáló albumukhoz vezetett, melyet egy különösen hevesen felvett próbán rögzítettek Klaus Schulze dobossal és Conrad Schnitzler gitárossal / csellistával, két nappal azelőtt, hogy Froese elment Londonba, hogy találkozzon egy énekessel, aki válaszolt egy Melody Maker hirdetésre, melyet a zenekar adott fel.

"Teljes rémálom volt," mondja Froese. "Nem volt pénze, nem tudott énekelni, és totál szemét volt. El kellett adnom a két gitárt, amit magammal vittem, hogy meg tudjam venni a vonatjegyet, hogy visszajussak. És amikor visszaértem Berlinbe, teljesen kiégve és egy fillér nélkül, találtam egy levelet a postaládámban, melyben ez állt, 'Meghallgattuk szalagjukat/kazettájukat, és nagyszerűen szól, szerződtetni akarjuk!' Azt gondoltam, Milyen szalag? Ki akar minket szerződtetni? Visszahívtam őket, és kiderült, hogy az Ohr, a lemezcég, mely épp most alakult, és szokatlan zenészeket keres. Azt mondtam, 'Itt vagyok, fogják! Mit fognak fizetni?' Adtak ezer márkát, ami akkoriban több volt, mint amit remélhettem. A szalag lett az Electronic Meditation."

További néhány album - Alpha Centauri, Zeit, Atem - következett gyors egymásutánban, miközben a zenekar személyzete különböző cseréken, változásokon ment át, a klasszikus Froese, Peter Baumann és Chris Franke felálláson alapulva. Azonban a zenéjükben történt változások fontosabbak voltak: egy VCS3 szintetizátorral (egy japán diák adta kölcsön nekik a WDR rádiótól, míg az Alpha Centauri-t vették fel) való első esetük által inspirálva, ösztönözve, az első két album hagyományos rock hangszerelését a Zeit-on elvetették, az új szintetizátortechnológiát előnyben részesítve.

Először nem vették észre az új hangszer lehetőségeit. "Nem tudtuk, miről szól, csak forgattuk a dolgokat jobbról balra, balról jobbra, valami hangokat csikartunk ki belőle, és egyenesen felraktuk a lemezre!" vallja be Froese. "Olyan furcsán szólt, ahogy gondoltuk, hogy egy hangzásnak akkoriban kell. Ez minden, amit az Alpha Centauri-n csinálni tudtunk! Így talán egy kicsit szegényes, ha ma hallgatjuk, de '72-ben vagy '73-ban avantgárdul szólt!" Nem sokkal ezután azonban a zenekar megcsinálta a Damascene conversion-t, amely elektronikus zenét nyújtott egyedülálló legnagyobb áttörésével.

"Volt egy hakni valahol Dél-Németországban, ahol a szokásos felállásban mentünk fel a színpadra, és valami őrült free zenét játszottunk rock hangszerekkel," emlékszik Froese, "és hirtelen rájöttünk, hogy ha az ember ezt csinálja évekig, sehova nem fog jutni, és nem lesz hova mennie. Annak ellenére, hogy őrült dolgokat csináltunk, a hangzás elég normális volt. Úgy éreztük, teljes szünetet kell csinálnunk, így a hakni után úgy döntöttünk, mindent eladunk, ami normál/közönséges hangszerünk van, és valami teljesen újat csinálunk."

"Ugyanekkor figyeltük, mi történik az avantgárd közösségben, ahol az emberek megszabadulnak a harmóniáktól és dallamvonalaktól, és így tovább. Tudtuk, hogy nem tudnánk pénzt csinálni belőle, de vettünk néhány kis hullámnélküli generátort és mikrofonokat, melyeket különböző dolgokra, mint például kalkulátorokra/zsebszámológépekre és más cuccokra tettünk, és hangokat hoztunk létre, melyeket aztán visszhangon és visszhanggépeken küldtünk át. Olyan hülyén szólt, hogy úgy gondoltuk, valami kis figyelmet fogunk kapni legalább!"

És kaptak. A közönség utálta őket. Egy haknin, miközben almával és banánnal dobálták őket, alig 10 perc után elhagyták a színpadot. A kontinentális Európa többi része sem volt jobb Németországnál: egy párizsi koncerten valaki az erkélyről egy lekvárral teli műanyag zacskót dobott a csapat felszerelésére, használhatatlanná téve azt. "Próbált már lekvárt kiszedni billentyűk közül?" kérdezi Froese. "Azokban a napokban az emberek nem voltak túl udvariasak azzal szemben, amit készítettünk. Egy Melody Maker interjúban '73-ban vagy '74-ben, amikor a Phaedra-t kiadták, azt mondtam, 'Körülbelül 10 év múlva mindenki szintetizátoron fog játszani' - a fickó megállította a magnót, azt mondta, 'Maga egy idióta', és kisétált. Azt hitték, idegenek vagyunk, akik csak hülyítik őket."

Az MM írnok mégis kisebbségben volt. Angliában, John Peel (a DJ, aki az Atem albumát az 1972-es év albumává tette) érdeklődése által riasztva és a Virgin postai megrendelései által táplálva, a Tangerine Dream hatalmas rajongótábort épített fel. Amikor, az Ohr tulajdonosa, Rolf-Ulrich Kaiser space-rockhoz való túlságosan atyáskodó hozzáállása (melybe beleértendő italok titkos keverése a zenészek számára LSD-vel, és az eredmények felvétele új Kosmische Musik ágazata számára) miatt elégedetlenül, a T Dream megtagadta a cégnek való felvételt, a Virgin belépett a viszályba, és szerződtette a zenekart.

"Nagyon érdekelt bennünket az európai zene, mert úgy tűnt, van egy titkunk, amiről senki más nem tudott - kereskedelmi és bátran avantgárd volt egyszerre," emlékszik Simon Draper, a Virgin márkafőnöke. "15,000 Tangerine Dream albumot kellett eladnunk postai rendelésre, csak importálva a befejezett terméket az Ohr-tól, és tovább eladva azt. Így tudtuk, hogy a Phaedra jól fog menni, de nem állt módunkban megbecsülni, mennyire jól. Csak elindult, és az aranylemez rögtön itt is volt. Naivan azt gondoltam, így lesz Henry Cow-val és a Faust-tal, és minden más anyaggal is! De nem így alakult..."

Draper szerint a Phaedra kiadása majdnem annyira, mint az Electonic Meditation, a Sors szeszélyének tárgya volt. "Felvették a Phaedra-t a The Manor-nál, ahol Phil Beck volt a házi mérnök," magyarázza. "Phil benne volt abban, amit csináltak, de unalmasnak találta, és elmondta nekem, hogy az idő nagy részén elment aludni. Őt bízták meg a vágásával, és amikor az oldalak két lemezét elküldtem Edgar-nak jóváhagyásra, visszajelzett, hogy a második oldal visszafelé volt - Phil visszafelé vágta meg, és nem tudta a különbséget! A közönséges felvételeken, ha visszafelé van, az ember azt a 'szzhwoop!' hangzást kapja, de az ő zenéjükkel nem. De Edgar nem vette túl komolyan - később javasoltuk, hogy adjuk ki újra az összes lemezt, visszafelé, és senki sem fogja tudni!"

A Phaedra sikerével a csapat jövője biztosítva volt. Froese, állítja Draper, mindig okos/agyafúrt/erős befolyásoló volt, teljesen saját sorsának megbízásából, és állandóan újratárgyalva Virgin szerződését saját előnyére. További finanszírozás érkezett a filmpontozó bizottságoktól, melyek elkezdtek támogatni először William Friedkin Sorcerer-éért, aztán a Thief-ért, Risky Business-ért, Legend-ért és másokért, plusz természetesen a kötelező Miami Vice közreműködésekért. A csapat rejtett készlete további erősítést kapott, amikor 1974. december 13-án meghívták őket, hogy játsszanak a rheimsi katedrálisban, melynek gótikus környezete tökéletesen megfelelő hangzásukhoz. Azonban amikor a várt 1,500-as tömeg közel 6,000-re dagadt, komoly problémák merültek fel a telezsúfolt padokban.
"Mit tesz az ember, amikor ki akar menni a mosdóba, és nem tud mozdulni?" kérdezi Froese szónokian.

A gall rajongók, hogy megmutassák a bájt és higiénét, amiről a franciák világszerte híresek, kiadósan odavizeltek annak a katedrálisnak 12. századi oszlopaihoz, melyben valamikor francia királyokat koronáztak. A hívők nem természetellenesen 'pogány zenéről' és 'drog- és alkoholorgiákról' panaszkodtak, és tisztítószertartást követeltek, hogy a helyet inkább katedrálisnak állítsák vissza, mint illemhelynek.

"Az eredmény az, hogy talán mi vagyunk az egyetlen zenekar a világon, akinek a pápa maga tiltotta meg, hogy templomokban játsszon!" - mondja Froese érthető büszkeséggel. "Írásban kaptuk meg! De aztán, a tilalom/átok miatt, a szembenálló párt, a protestánsok, felkértek minket néhány templomi haknira Angliában! Így 1975-ben játszottunk a Coventry Cathedral-ban és a York Minister-ben és a Liverpool Cathedral-ban. Egész érdekes volt ezeken a helyeken játszani, mert templom volt, de ugyanakkor semleges hellyé vált, így nem volt meg ezeknek a vallásos környezeteknek a tipikus nyomása."

A Tangerine Dream karrierje, az eladásokat és a közönség méretét tekintve, az első három vagy négy Virgin albummal, melyek az Egyesült Királyság napi albumlistáinak egzotikus látogatói lettek a 70-es évek közepén, érte el a csúcsot. Azóta több felállásbeli változáson túl vannak - a jelenlegiben szerepel Edgar fia, Jerome, és Linda Spa fúvós - de Froese irányítása/vezetése alatt egyenletesen folytatták saját barázdájuk szántását a modern zenébe, 'normál' hangszereket újra felvéve fegyvertárukba, és nagyobb szerkezeti felbontóképességet fejlesztve zenéjükben, hogy megfeleljenek a filmgyártók szigorúbb igényeinek.
"Túl vagyunk a zenedarab alkotási lehetőségeinek teljes skáláján," vallja be Froese. "A 70-es évek elején 100-százalékosan improvizált anyagot csináltunk, csak leültünk és elkezdtünk játszani. Még '77-ben, '78-ban is a koncerteken csak felmentünk a színpadra, és mondtuk, 'A? E? C? Milyen hangnemmel kezdődjön?' 100 százalék kockázat minden haknin. Aztán továbbléptünk, és elkezdtük jobban strukturálni a dolgokat, amikor a technológia megbízhatóbbá és rugalmasabbá vált, és jobban lehetett tárolni és lehívni dolgokat. Ez folytatódott máig, amikor elértük a teljes ellentetjét annak, amivel kezdtük: az Electronic Meditation 100-százalékosan improvizált volt, egyáltalán semmi nem volt szervezve, és a Tyranny Of Beauty 100-százalékosan meg van komponálva, minden hangszínbeállítással, ahogy akarjuk hogy szóljon. Ez hatalmas munkaciklus, sok éven át, és most úgy döntöttünk, újra mozdulunk, egy teljesen más irányba. Meglátjuk, mi történik."

fordította: [PJ] Júlia