Honlap » Koncertek » Montreux 2005 »
Youwine beszámolója
- ... de jó lesz, ha szól a jazz, de jó lesz, yes, óh yes ... -
Szóval Klaust lepakoltuk a belforti szladiban, mi meg csűrtünk Montreux
felé. Erre több lehetőség is kínálkozott, a tapasztalt PP tanácsára
Deutschland felé vettük az irányt, mert ott normális viszonyok uralkodnak
a kamionparkolóként is funkcionáló benzinkutaknál. És milyen jól tettük,
hogy hallgattunk rá! Az első szembejövő kútnál fürgén leparkoltunk, és
ki-ki vérmérséklete szerint bealudt, eszegetett, vagy zuhanyozni ment. Én
pl. a legelső opciót favorizáltam, innentől kezdve fogalmam sincs a
többiekről. No de reggel aztán egy nem szép, de tiszta zuhanyzóban
orbitálisat zuhanyoztam, borotválkoztam, fogmostam, stb, stb... Jólesett,
mit ne mondjak.
Időközben PP belapátolt több jelentős adag német kolbászkát, amelynek,
mondhatni, fanatikus rajongója (PP igazából nem is a koncertek miatt jött
velünk, csak azért, hogy német kolbászkát ehessen... :-) )
No szóval ettünk, ittunk, vígan voltunk, sőt kis reggeli tornát is végeztünk, majd irány tovább Montreux felé! Mivel addig már vagy 50 km-t úgyis eljöttünk, alig 250 további km volt előttünk. 15 perc alatt méretes dugóban ültünk, de csak elvergődtünk a svájci határig. A szigorú svájci határőrök az útleveleket se kérték el, csak intettek és már robogtunk is tovább. Kb. egy óra múlva elszúrtam egy lehajtót, sikerült egy csüggesztően hosszú útépítkezésbe beleautózni, így aztán vagy 20 km-es kerülővel, háromnegyed órás időveszteséggel sikerült helyes irányba terelni a géperejű járóművet.
Szép tájakon haladtunk, de őszinte csalódásomra a tehenek nem lilák. És 11 óra körül sikeresen behaladtunk a kies Montreux-be, ami olyan, mint egy gigantikus giccsparádé. Nagyon szép, helyes kisváros, magas, zord hegyekkel övezve a szépséges Genfi-tó partján. Gyönyörű épületek az út mindkét oldalán, szikrázó napfény cirógatta elpilledt orcáinkat. Menet közben elhaladtunk a túrakamion mellett, ebből leleményesen megfejtettük, az ott a Miles Davis Hall, a koncert színhelye.
Legelőször is, bár nem túl acélos meggyőződéssel, de azért
megpróbáltunk szállást keresni. A szegényesebb szállodákon annyi csillag
volt, mint a dandártábornokok rendes éves közgyűlésén, a váll-lapokon, a
többi hotelen meg annyi, mint a nyáresti égbolton. Volt szállás! Volt
bizony, úgy 200 Eurótól felfelé. Ja kérem, ez a kőgazdag Svájc! Ott is a
léha milliomosok üdülőparadicsoma, Montreux! Azon belül is a Jazz
Fesztivál, a kiemelt ünnepi program! Úgyhogy hosszas vívódást követően,
éretten áttekintve és megfontolva a körülményeket, mindössze három
szavazat különbséggel 3:0 arányban úgy döntöttünk, hogy bár nagy
tisztelettel, de teljes határozottsággal kihagyjuk az élményt, amit egy
svájci szállodai szobában megejtett pihenő jelenthetett volna.
Valamivel arrébb árnyékos helyet kerestünk és, leparkoltunk. Kényelmesen
eszegettünk, két útitársam elballagott körülnézni, én meg a verőfényes ég
alatt kifosztottam a májkrémkonzerv-raktárunkat. Kb. 40 perc múlva
cseperegni kezdett az eső. A cimborák visszatértek, a szorgosan csepegő
eső mosta az autót. Majd szakadni kezdett. Örültünk, a szakadó eső nem
tarthat soká. Nem is tartott, egy jó félóra múlva elállt, mentünk
montrőnézni. Ronda borús ég volt és hamarosan cseperegni, majd esni,
később ömleni kezdett. Kicsinyég megáztunk, bemenekültünk valami shopping
centerbe. Soppingoltunk egy kis svájci csokit az utódoknak. Visszaúsztunk
az autóhoz, majd jobb híján kerestünk egy a koncert helyszínéhez közelebbi
parkolót. Találtunk is!
Egy viszonylag csapadékmentesebb időpontban átmerészkedtünk a szemközti koncertterembe, ahol fogadott bennünket a nem sok látnivaló. Így szemre szép volt persze, meg modern, de Kraftwerk nélkül unalmas szegényke. Kiderült, hogy a koncert a pincében lesz egy elég kicsi teremben, be is néztünk oda. Vigyorogtam, itt ugyan nem lesz nehéz dolga Henningnek a Music Non Stop alatt a basszust levinni a pincébe. A kötelességtudó morcosok azért elég hamar kiküldtek.
Bugyibolt, Belforthoz hasonlóan, itt sem volt, de lehetett kapni a MiniMax mindkét nyelvű változatát, és még más CD-ket is. Találtam egy internet pontot is, kivártam a soromat, majd mérsékelt örömmel szembesültem a francia nyelvű Vindózzal. Azzal netezni, na az fincsi volt. Meg lassú, de gyötrelmesen. Úgyhogy meglepően hamar abba is hagytam a terméketlen küszködést.
Visszamásztunk az autóba, ami egy dombocskán állt, pontosan az épülettel szemben. Onnan láttuk Floriant behaladni az épületbe, egyszerű, de roppant ízléstelen kis térdnadrágocskájában és egy olyan sapkában, amit feltevésem szerint egy mélységesen nyomorgó, a roppant szegénységtől különleges mértékben igénytelen hajléktalantól kaparinthatott meg kíméletlen kézitusa árán.
Viszonylag korán lementünk sorba állni, mert egyikünk (vajon ki, naná
hogy már megint ich) aggódott, hogy nem lesz megfelelő a helyünk. Másfél
órával a kezdés előtt így is kb. 15-20. lehettünk a sorban. A sor
legelején egy Man Machine pólós német srác és az ő úgyszintén Man Machine
pólós, igencsak szemrevaló barátnéja álldogáltak. A WoMan Machine
karbantartására (pl. olajozás) több vállalkozó is akadt volna.
Előkerült két jólöltözött francia ismerősünk, akikkel a budapesti koncert
afterpartiján ismerkedtünk össze. Az egyik srác jókedvűen, bőbeszédűen és
meglepően mérsékelt akcentussal társalgott velünk angolul (hallottál már
franciát angolozni? Brrr... és angolt franciázni?). A másik meg csak
álldogált ott rezzenéstelen fapofával, mondtam is PP-nek, kicsit dütykő ez
a gyerek nem szól itt semmit. PP erre felhomályosított, hogy talán azért,
mert nem tud angolul. Később (jóval később) Klaus is felbukkant,
elmesélte, hogy három átszállással épphogy ideért kezdésre.
Egyszer aztán csak kinyílt a terem ajtaja. Kultúrálatlanul berohantunk
és az első sor leges-legközepén helyet is foglaltam, PP rögvest mögöttem.
Könnyű neki a második sorba állni, majd egy fejjel magasabb nálam...
Kordon nem volt a színpad előtt, de a rendezők megkértek, hogy egy
felparkettázott, kb. másfél méteres sávot hagyjunk szabadon, mert ott fog
mozogni a kamera. Kamera se akkor, se azután nem bukkant fel, de a jól
nevelt svájci közönség mégis a koncert végéig szabadon hagyta azt a sávot.
A terem hibátlanul megtelt, zsúfolásig, egy olyan jó 1500-2000 embert
saccoltam.
További majd egy órának kellett eltelnie, mire kialudtak a fények és
felhangzott az előkészítő prüntyögés. Majd a géphang intrója, a Man
Machine első dallamai, a vörös fény, a hatalmas árnyak és nyílik a
függöny, és...
... és uram-atyám, a konzolok ott vannak miniatűr színpad szinte legelején. A másfél méteres üres sávval együtt sincsenek messzebb tőlünk, mint három méter. Minden rezdülésük, a ránc a cipőjükön is látható. Fenomenális! Az az érzés leírhatatlan. Ilyen közelről még sohasem láttam koncertet, tartok tőle, nem is fogok.
Magáról a koncertről nem sokat tudok írni, a dalok ugyanazok, a legtöbb
dal persze másképp szól, mint előző este. Van, amelyik kissé, van, amelyik
nagyon. Meg persze most szerencsére teljes műsort játszanak, a tegnapi
kimaradók ma mind vannak, és normális Tour de France-t meg Autobahn-t
kapunk. Illetve, ami a normális Autobahnt illeti... az elején Florian jót
ökörködik. Nem akar indulni az a fránya kocsi, meg aztán pár furcsa, oda
nem illő hang is kijön onnan, meg vagy egy oktávval mélyebbről indul, mint
szokott, szinte alig talál vissza, fel a helyére a dallam...
Látjuk az arcaikat. Látom, hogy a virtuóz Florian, akiről eddig szilárd
meggyőződésem volt, hogy nyitott szemmel, állva alszik a színpadon,
igencsak melózik ám, főleg a Metal on Metal alatt, de a többi számban is.
Hogy lehetne az élményt szavakkal érzékeltetni, úgy, hogy te, az olvasó is átéld, átérezd, amit mi ott? Na, várjunk, próbálok valamit: csukott szemmel képzeld magad elé kedvenc színésznődet, vagy mondjuk Görög Zitát. Most képzeld el, ahogy vadul, szenvedélyesen, szerelmesen ölelkezik veled. Na, ilyen jó volt nekünk ott és akkor. (Ha lány vagy, akkor kedvenc színészedről/Palcsó Tomiról fantáziálj).
A koncert közepe táján a mögöttünk álló brit fiatalok megkísérelnek
előre menni a színpadig, de udvariasan visszaterelik őket. Koncert után
odapillogtam a keverőpult felé, meg is láttam ott koppenhágai barátomat,
aki a szépséges zenekari autógrammot hozta nekem. Nem volt pofám megint
hozzá odamenni, vártam, amíg arrébb téblábolt, és ezúttal segítőjét, egy
nagyon magas, nagyon vékony, nagyon bajszos idős német fiatalembert
környékeztem meg.
Nyomtam a rutinszöveget, hogy mi magyarok, meg rajongók, meg aranyosak is
vagyunk, tegnap voltunk Belfortban, ma meg itt, holnap meg ott, holnapután
meg amott is, az mind mi voltunk/vagyunk/leszünk. És hogy hát nem-e
lehetne-e a művészurakkal-e a jegyünket-e dedikáltatni-e esetleg-e?
Mondta, megpróbálja. Mondtam, de mi hárman vagyunk. Mondta, akkor
háromszor próbálja. A montreux-i jegyek ereklyék, a belfortiakat adtuk oda
neki, én a magam részéről nem sok esélyt adtam a projektnek.
Végül a koncert után még ácsorgunk vagy félórát a művészbejárónál, ami úgy néz ki, mint egy teher porta, és szerintem az is. Várjuk, hátha felbukkan ott valaki... a bizakodásra az ad számottevő okot, hogy ott áll egymás hegyén-hátán két Maybach Mercedes luxusautó is, áruk a Rolls-Roycéval vetekszik, de (egyelőre) ritkábbak. De semmi ilyen nem történik, némi ázás után elköszönünk soknemzetiségű rajongótársainktól és visszakászálódunk a kocsiba. Roppant kemény 300 km vár ránk, sztráda alig benne, át kell kaptatni némi hegyláncokon, szerpentin utak, alagutak, egyéb finomságok várnak még ránk.
Más említésre méltó esemény nem történt. Lezajlott egy Kraftwerk koncert, amin három magyar srácnak volt szerencséje ott lehetni, közülük ketten karnyújtásnyi távolságból láthatták azt. Kicsiny szívünkben, galambhófehér lelkecskénkben pedig dévaj örömhullámok szaladnak szerteszét, hogy ez eddig még mindig csak a fele volt!
Youwine