Honlap » Lemezek » Kraftwerk » Rajongói vélemények
KRAFTWERK: Kraftwerk (1970)
Izgalmas, színes és egyedi.
Az első album, amely Kraftwerk név alatt jött ki, több szempontból is különleges. Egy olyan kortalan alkotás, amelyről sem a hangszerelése, sem a dallamvilága kapcsán nem lehet gyorsan rávágni, hogy mikor készült.
Bár sokat szoktam azon mulatni, hogy az ismerőseim tömegmédiához szokott része milyen arcot vág, amikor felteszem ezt az albumot, valójában nagyon nehéz nem szeretni. Mármint akkor, ha a hallgató kellő időt és energiát fektet bele a mű élvezetébe. Az a négy dal, ami egymás után következik, nem adja magát olcsón. Nem működik házimunka, autóvezetés vagy partnerkeresés háttérzenéjeként. Komoly zene, ami megköveteli, hogy komolyan álljunk hozzá. Meg kell küzdeni érte. Le kell ülni, és oda kell rá figyelni. Többször. De megéri...
Az első felvétel a Ruckzuck. Azon hallgatók számára, akik csak a későbbi 'divatos' Kraftwerk dalokat ismerik, szokatlan lehet a hangszerelés. Igen, hiszen a történet elején Florian Schneider, Ralf Hütter és az aktuális társaik még nem számítógépek és szintetizátorok segítségével keltették életre az elképzeléseiket. Hanem orgona, fuvola, basszusgitár, hagyományos dob, 'ezer féle' percussion hangszer és még ki tudja miféle 'zajkeltő' eszközzel dolgozták ki a kompozíciókat. Ennek ellenére már ennél a dalnál feltűnnek azok a monoton ritmusok és főbb dalszerkezeti megoldások, amelyek még 30 év múlva is visszaköszönnek. Persze teljesen más köntösben. A szerzemény kifejezetten vidám és játékos hangulatot áraszt. És ezt nem elrontja, hanem inkább felerősíti a középrészen található 'zajongás'. Talán meglepő lesz, hogy így fogalmazok egy kortárs komolyzenei alkotásnál: de kifejezetten a hagyományos slágerreceptre épül a dal. Elkezdődik egy 'fülbemászó' egyszerű dallammal. Majd a középrészben, amikor már kezdené megszokni és megunni a hallgató, jön az 'ébresztő': egy elég súlyos téma. (underguound rajongóknak: 'na végre valami ütős zene') :) Aztán másodszorra kapjuk fel a fejünket: Ismét elindul a nyitódallam, a 'fő téma', és örülünk neki. Egyrészt mert az 'elvetemült' középrész után ez kifejezetten harmonikusnak tűnik. Másrészt, mert ezt a dallamot már ismerjük. És máris ott vagyunk a bevált The Beatles receptnél. De ezt a szerkesztést követi szinte minden albumán a Pink Floyd is. Egy megfelelően súlyos rész után jövő harmónia kétszer annyira hatásos. Főleg ha előtte jól a földbe van döngölve a hallgató. Például a Saucerful Of Secrets. Az ötlet kétszeresen működik, mert amikor azt hinné az ember, hogy vége van a dalnak: kis csend után újra rákezdenek. Az ember egy albumhallgatáson belül másodszorra örül, hogy visszatér a kedves téma... :)
A következő Megaherz már egészen más világ. Bár kerülni óhajtom a közhelyeket és a hatásvadászatot, de ami innét következik a korongon, az megköveteli a forrás megjelölését. Óhatatlanul fel kell tüntetni Karlheinz Stockhausen nevét. Sokak szemében az ő neve szitokszó, egyenlő a káosszal és a zajjal. Másutt, sznob és valóban műértő körökben, pedig egyfajta bálványként tisztelik. Ízlések lehetnek különbözőek, de a zenei életben megkerülhetetlen a munkássága. Ralf és Florian fiatal korukban, Düsseldorfban sokszor részesülhettek abban a szerencsében, hogy hallhatták Stockhausent. Ez ebben a dalban jól felismerhető. Nem plágiumról van szó, hanem felfogásról. A tételnek szinte nincs is hangneme. Látszólag összevissza hangokból áll. Persze csak látszólag, ahogy a 12 fokú zene megköveteli. És dal feszültségét és ritmikáját nem a hagyományos eszközök valósítják meg, hanem a hangulati építkezés. Halk cseppfolyós részek, a finom építkezés és a katartikus pillanatok ötvözése. Ebben a hangszerelésben jó példa lehet a Pink Floyd Sysyphus című felvétele.
Majd jön, a Von Himmel Hoch. A dal két részből áll. Az első felében egy háború hangjaira ismerhetünk rá. Ha figyelmesen koncentrálunk, felismerhetjük a tank, a légvédelmi sziréna, a harci repülő, a robbanások és más effélék hangját. Ezek különböző elektronikus eszközök gerjesztéséből származnak. A dal nagy erénye a térhatás. Egy jó Hi-Fi berendezéssel szinte 'nyomon követhetjük' a cselekményt. Pedig ez nem a 'megahiperszuperszázhangszórósszörránd' korszakban készült. Hanem a hőskorban. Egy évre rá a Pink Floyd klasszikus albumának (Ummagumma), ahol szintúgy a kísérleti zene és a térhatás volt a fő csapásirány. A dal második felében pedig 'beindul a Rock n Roll' :) Persze nem a kifejezés leghagyományosabb értelmében. Inkább olyasfajta hatása van, mint amikor egy grunge csapat a garázsban egy monoton témát játszik egyre jobban belemelegedve. Egyre vadabbul. A vége felé már egész élvezhető alter-rock produkció kerekedhetne ki belőle... De jön egy újabb 'zajongás', majd egy újabb robbanás. (Talán a feldühödött szomszédok elégelték meg a produkciót.) :)
Az utolsó kompozíció a Stratovarius. Szerintem okulva az Organization féle Tone Float-ból nem véletlen hagyták a végére... :) Itt egy igazi masszív stockhauseni 'zajongást' kortárs komolyzenét van szerencsénk hallani. A dal első fele totális káosznak tűnik, majd a második felében megjelenik egy monoton dallam. Ami leginkább törzsi hangulatot áraszt. Független az elektronikus zajokkal fűszerezett hangszereléstől. A harmadik és a negyedik tétel is egy monoton dallam, ahol fokozatosan 'őrülnek meg'. Tehát egyre gyorsabban egyre vadabbul építkeznek ugyanabból a témából. Gondolom Stravinszkij után szabadon, Frank Zappa örömmel hallgatta ez a felvételt. De magyar viszonylatban is el tudnám képzelni, mondjuk a Trottel vagy a már megszűnt Vágtázó Halottkémek előadásában. Csakhogy ismertebb neveket említsek.
Ezt az albumot is, csakúgy, mint a többi korai Kraftwerk anyagot, kraut-rocknak hívja tévesen az angol-száz média. (Tehát a koppintó magyar is) Pedig német nyelvterületen sosem volt elterjedve ez a kifejezés. Ralf-ék inkább 'Kosmische Musik'-ként aposztrofálták a korai stílusukat. De azt hiszem nem a címke a lényeg. Mert ez az album beskatulyázhatatlan. Még a többi albumukhoz képest is egyedi. Egy eldugott helyen lévő drágakő, amelyet csak az élvezhet, aki megdolgozik érte.
Az a hallgató, aki csak kapni akar, eleve ki van zárva. Saját magát zárja ki azzal az önző hozzáállással, hogy nem akar saját magából rászánni. Sem az idejéből, sem a szellemi kapacitásából, sem az érzelmeiből. Így viszont vissza sem kap semmit. Marad az egynyári sláger a kereskedelmi rádióból, kereskedelmi tévéből... Valahol itt helyreáll az igazság.
Persze ez az album is eltűnt volna a süllyesztőben, akárcsak a Pink Floyd féle Ummagumma, ha e két nagyszerű zenekar nem követett volna el a későbbiekben hatalmas slágereket. Hasonlóan igényes zenével, de 'felhasználóbarátabb' tálalásban, hangszerelésben. Így azonban a nagy sikerek árnyékában, ha másért nem: a név miatt, fennmaradtak az utókornak ezek a kevésbé populáris albumok. És adott mindannyiunk számára az esély egyformán, hogy részesülünk e abból az élményből, amit e korong jelent. A borítóján piros bolyával és KRAFTWERK felirattal.
(jOZÉ - c2_hu)