Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2003-ban »

Kraftwerk: Tour de France Soundtracks

A popzene történetének egyik legjobban várt visszatérése ez: 17 év kihagyás után újra versenyben a techno keresztapái! Az ováció mindenképpen kijár nekik, s bár az itt nyújtott teljesítményükkel nem kerülnek vissza az élbolyba, azért azt örömmel nyugtázhatjuk, hogy van még bennük kraft.

2003. augusztus 16. 00:00, szombat

A Kraftwerk elektronikus zenére - sőt nyugodtan mondhatjuk: egyetemes könnyűzenére - gyakorolt elementáris hatása megkérdőjelezhetetlen, talán legérzékletesebben a munkásságukat feldolgozó előadók sokszínű palettájával érzékeltethetjük, amely a latintól (Senor Coconut) a punkon (Big Black, Siouxsie & The Banshees), szintipopon (OMD), indie-popon (The Cardigans, The Divine Comedy), rockon (Simple Minds), indusztriálon (Laibach) át a zajzenéig (Melt Banana), avantgárdig (Terre Thaemlitz) és kortárs zenéig (Balanescu Quartet) terjed. A Kraftwerk jelentőségével az is tisztában van, aki élből elveti a géphangokat. Nevüket mindenki ismeri, még azok is, akik nem hallottak tőlük semmit (sőt tovább megyünk: valószínűleg az is felismeri a Kraftwerket, aki előtte soha életében nem hallotta). Ez utóbbi csoport valószínűleg az ifjú zenehallgatók táborának igen tekintélyes részét teszi ki, tekintve, hogy a zenekar majd' két évtizede nem jelentkezett új hangzóanyaggal. Éppen ezért egy gyors történelemóra nem árthat itt és most.

A Kraftwerk a krautrock gyűjtőnév alá vett kísérletező német rockzenekarok közül vált ki a hatvanas évek legvégén. Az alapítók, a düsseldorfi konzervatórium két növendéke, Florian Schneider és Ralf Hütter állítólag egy Stockhausen-koncerten döntöttek úgy, hogy együtt fognak zenélni. Első próbálkozásuk az Organisation nevű formáció volt, amelynek emlékét mindössze egy album őrzi. Második nekifutásuk, a Kraftwerk (Erőmű) 1971-ben kezdte meg működését. Schneider és Hütter saját stúdiójukban (a beszédes nevű Kling Klangban), saját maguk által konstruált hangszereiken, saját víziójukat követve törtek utat az elektronikus zenének. Cím nélküli első albumukat session zenészek társaságában rögzítették, a kettes számú lemezüket viszont kizárólag elektronikus hangszerekkel állították elő, ami akkoriban hallatlan volt - a dátum 1972! Következő, ismét session zenészekkel együttműködve készült albumuk, a Ralf & Florian 1973-ban megalapozta az ismertségüket, az 1974-es Autobahn meghozta számukra a világhírt, az 1975-ös Radio-Activität pedig több szempontból is új korszakot nyitott: ekkor alakult ki Wolfgang Flürrel és a magyar származású Karl Bartossal kiegészülve a 'nagy felállás', ekkor szakítottak végleg és teljesen a hagyományos hangszerekkel, ekkortól tértek át poposabb struktúrákra (hogy a maguk képére alakítsák azokat), ekkortól minden további album egy-egy témára épült, és angol, illetve német nyelven egyaránt kiadása került (a '75-ös lemez angol változata a Radio-Activity címet viselte). Az 1977-es Trans-Europa Express (Trans-Europe Express) a vonatutazást, a kvartett gépember-imidzsét megalkotó 1978-as Die Mensch Maschine (The Man-Machine) a robotizációt, az 1981-es Computerwelt (Computer World) a komputerizációt járta körbe. Ez volt a Kraftwerk csúcskorszaka, amelyből nemcsak a punk utáni érában formálódó new wave és szintipop merített inspirációt, de az Amerika nagyvárosaiban születő hiphop is: 1982-ben egy fekete New York-i DJ, Afrika Bambaataa a Trans-Europa Express címadó szerzeményének motívumait használta fel Planet Rock című felvételében. Ezzel létrejött egy új stílus, az electro, ami a nyolcvanas évek közepén tovább mutálódott technóvá és house-zá - a többit talán szükségtelen részletezni.

Tulajdonképpen a Kraftwerk a nyolcvanas évek kezdete óta az addigra végérvényesen cementálódott státuszából él. A Computerwelt után némi 'üzemzavar' támadt az Erőműben, ami öt éves albumközi szünetet eredményezett, az 1986-os Electric Cafe pedig csalódást okozott: a megszokott és elvárható innováció helyett saját maguk közepesre sikerült másolatát adták - a zenekar fennállása óta először fordult elő, hogy a kortársak beérték őket. A Kraftwerk a fiaskó óta nem is hallatott magáról - az 1991-es The Mix című remix-egyveleget, az 1999-es hannoveri világkiállításra készült Expo 2000 kislemezt és az újrakiadásokat leszámítva - egészen mostanáig. A hónapokkal előre beharangozott, elektronikus zenei berkekben feszülten várt nagy visszatérés azonban sajnos felemásra sikerült - igaz, lehetett volna rosszabb is.

Kezdjük azzal, hogy a Tour de France Soundtracks nem vadonatúj anyag, hanem a fent említett 'üzemzavar' időszakának egyik kevésbé sikerült termékét aktualizálta hűséges hangmérnökök (Fritz Hilpert és Henning Schmitz) segítségével az időközben a két őstagra visszafogyatkozott Kraftwerk. A legrangosabb kerékpáros verseny ihlette címadó szerzemény még a robot-popperek 1983-ra tervezett, ám végül soha el nem készült Technopop albumára született, és még abban az évben meg is jelent kislemezen, s bár nagy sikert aratott, mégsem tartozik a Kraftwerk legemlékezetesebb pillanatai közé. Vajon mit sikerült belőle kihozni két évtizeddel később? És miért nem inkább valami újat alkotott a Schneider-Hütter tandem? Jogos kérdések, csak teljességgel feleslegesek. 
Egy ilyen formátumú zenekarhoz ugyanis nem lehet nem érzelmi alapon (értsd: objektíven) közelíteni: bármi is szól, az mégiscsak a Kraftwerk! Ha mégis észérvek alapján értékelünk, akkor persze eleve nem várhatjuk el, hogy a revelációtól leessen az állunk: még a legformabontóbb innovátorokat is legyűri az idő, elkerülhetetlen a lemaradás. A legtöbb, amit elvárhatunk, az a szinten tartás, és ezt a Kraftwerk teljesíti. A címadó szerzemény eredetijét és 2003-as változatának etapjait, továbbá néhány új kompozíciót (Chrono, Vitamin, Aero Dynamik, Titanium, Elektro Kardiogramm, La Forme, Regeneration) magába foglaló konceptalbum (úgy van, a téma a versenyszerű kerekezés) modern deep house-os, micro house-os hangszerelése ellenére minden ízében klasszikusan 'kraftwerkes': minimalista maximalizmus (a legapróbb részletek gondos kidolgozása úgy, hogy a végeredmény teljesen egyszerűnek hangozzék), tökéletes letisztultság, hipnotikus hatásmechanizmusok jellemzik, 'emberi gépiesség'. Talán már nem annyira avantgárd és futurista, mint 25 éve, viszont azzal a lúdbőröztető élménnyel szolgál, amikor a múltból a jövő megérkezik a jelenbe. A techno keresztapáiból lehet, hogy nagypapák lettek, de még korántsem avultak el a német robotemberek. Reméljük, reaktiválódásuk hosszantartó lesz. 

-4ray-

forrás: http://www.est.hu