Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2003-ban »

Reménytelenül keresve a Kraftwerket

Egy sárga épületben, valahol Düsseldorfban, az elektronika világtól elvonult, kerékpárrajongó megalkotói visszatértek a munkához - és nem fogadnak látogatókat. Alexis Petridis mindenesetre odamegy.

2003. július 25.
Guardian Unlimited

A londoni Institute of Contemporary Arts (Kortárs Művészetek Intézete) bárja dugig van. A tömeg kínos szövetsége az asszimetrikus hajú trendiknek és, ami valószínűleg homlokegyenest az ellentétük: ideges, szemüveges harmincas férfiaknak, akik úgy néznek ki, mint akik rendszeresen a matek díjat nyerték az iskolában. Sajnálatos módon az utóbbiak közül néhányan Gary Numan pólót hordanak.
A tömeg megjelenése furcsa lehet, de semmi a beszélgetésükhöz képest. Sörért sorbanállva hallottam, amint két férfi lelkesen vitatkozik a számítógépesített cintányérritmusokról. "Egyfajta tsk-ch-ch-tsk," mondja az egyik. "Nem," ellenkezik a barátja, "sokkal inkább ch-ch-ch-tsk." Kérdezd meg őket, miért vannak itt, és valószínűleg valahogy a szánalom és a teljes értetlenség között bámulnak majd rád: "Kraftwerk, nem?" Hát, nem egészen.
Valójában az ICA zsúfolva van Karl Bartos egyik ritka élő fellépésének alkalmából, aki valamikor a Kraftwerk ütőse volt, de egy évtizede kilépett a düsseldorfi quartetből. Úgy tűnik, még az ICA szervezőit is enyhén nyomasztja a közönség reakciója koncertre. Egyikük azt meséli, hogy 200 jelentkező volt a 40 fős vendéglistára. Azok, akik nem tudtak eljönni a bulira, pénzt és mentegetőző leveleket küldtek, melyekben posztert kértek. "Nem sok nő van itt, igaz?" ráncolja a szemöldökét. "Úgy érzem, szakállt fogok növeszteni, ha még sokáig maradok."
Persze egy különleges este, a Kraftwerk folyamatos vonzerejének öröksége: napokkal később a matekdíj-nyertesek nagy csapatának látványa, amint a szó szoros értelmében sikoltoznak a gyönyörűségtől, amikor Bartos a Kraftwerk ünnepelt dalát, a Computerworld-öt játszotta, még mindig nehéznek bizonyult kitörölni az emlékezetekből.
De hát a Kraftwerk egy különleges és egyedülálló zenekar. A maradék tagok - Florian Schneider és Ralf Hütter, akik a zenekart alakították 1969-ben, plusz két 'bérelt kar', melyeket Fritz Hilpertnek és Henning Schmidtnek hívnak - nemsokára kiadják 17 év óta az első új Kraftwerk albumot.
A Tour de France Soundtracks, a híres kerékpárverseny zenei ünneplése, úgy volt tervezve, hogy egybeesik az idei eseménnyel, de a Kraftwerk szűnni nem akaró maximalizmusa miatt az album kiadási dátumát újra és újra kitolták. Most jövő hónapban fog kijönni, hetekkel azután, hogy maga a verseny véget ért. Az ICA bárban ezt a hírt egyfajta szomorú belenyugvással fogadják: Kraftwerk, nem?
A legtöbben évekkel ezelőtt feladták, hogy a Kraftwerk valaha még új zenét adjon ki. Végülis Schneider és Hütter az utóbbi két évtizedet azzal töltötte, hogy fokozatosan elvágta magát a külvilágtól. Ritkán adnak interjút, és amikor adnak, feltételeket szabnak: egy magazin, amely audenciát szerzett Hütternél, úgy volt informálva, hogy csak a kerékpárgyűjteményéről fog beszélni, és hogy még csak nem is említhetik neki, hogy a Kraftwerk tagja volt. Legendás düsseldorfi stúdiójukban, a KlingKlangban, nincs telefon, nincs fax, nincs recepció, és minden küldeményt bontatlanul visszaküldenek. 1978 óta nem csináltak fotózást: lemezborítójukat rendkívül ritka élő fellépéseik elmosódott felvételeiből és gondosan megalkotott robothasonmásaik képeiből kellett megcsinálni. Semelyik másik zenekar nem kerülte a nyilvánosságot ilyen elszántan.
És tudhattam volna. A Tour de France Soundtracks bejelentése óta eltelt néhány hetet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam behatolni a Kraftwerk rejtélyébe. Komoly feladatnak tűnik. Végülis a Kraftwerk a történelem azon kevés zenekarainak egyike, amely nyíltan kiállja az összehasonlítást a Beatlesszel. Nem hangzásuk vagy imageük miatt, hanem mert, mint a Beatles esetében is, nem lehet eléggé hangsúlyozni hatásukat a modern zenére. Az a négy album, melyet 1974 és 1981 között készítettek, számít igazán: Autobahn, Radioactivity, Trans Europe Express, The Man Machine és Computerworld. Feszes, hátborzongatóan funky ritmusaikban, egyszerű dallamaikban és futurisztikus technikájukban a popzene egész új területeit hallhatjuk kidolgozva. A Kraftwerk annyival előzte meg korát, hogy a világ többi része 25 évet töltött új zenei műfajok feltalálásával, hogy megpróbálja utolérni őket. House, techno, hip-hop, trip-hop, synthpop, trance, electroclash: a Kraftwerk hatása mindegyiken átsejlik. Nehéz elképzelni, milyen lenne a rock- és popzene mai hangzása, ha nem lett volna Kraftwerk.
Művészi jelentőségükön kívül is természetesen sok mindenről lehet még beszélni. Valódi nyilvánosság helyett bizarr pletykák kezdtek hemzsegni a Kraftwerkről a 80-as évek folyamán. Ralf Hütterről azt mondták, kisebb szívrohama volt, nem a stressz miatt - lássuk be, a túlfeszített munka nehezen lehetett volna oka -, hanem szenvedélyes kávéivása eredményeként. Voltak állítások egyfajta kulturális sztálinizmusról: miután Bartos és barátja, az ütős Wolfgang Flür, kiléptek a zenekarból, nem csak nevüket távolították el néhány borítóról, hanem arcukat is. Kevésbé komolyra véve a dolgot, valaki egyszer ünnepélyesen megesküdött nekem, hogy a düsseldorfi akcentus, amelyben a Kraftwerk énekel, germán (teuton) megfelelője a Brummie(?) vontatott beszédnek, ami persze a humor egy egészen új rétegét adná pléhpofa szövegeiknek: "Oi prowgramme me howme compewter, bring meself into the fewcher" stb.
Ezekkel és más égető témákkal a fejemben megpróbálok átjutni a hivatalos csatornákon, zaklatom a lemezcégüket egy interjúért. Egy puhatolódzó "talán"-ra villámgyorsan érkezik egy határozott "nem". Ezért úgy döntök, saját kezembe veszem a dolgokat. Ha a Kraftwerk nem jön hozzám, én megyek a Kraftwerkhez: elhatározom, hogy elmegyek Düsseldorfba, hogy megpróbáljam lenyomozni őket. Még ha nem is találom meg őket, talán maga a város vet némi fényt a művükre.
Kevés zenekar tűnt valaha annyira környezetében gyökeredzőnek, mint a Kraftwerk. Míg német kortársaik - Can, Faust, Tangerine Dream - jó nagy adag kommuna-lakó, fanyarul csámcsogó hippi idealizmussal sározták be kulturális identitásukat, nehéz megérteni, hogyan tűnhet a Kraftwerk németebbnek, anélkül, hogy bőrgatyába öltözve menne a színpadra. Míg mindenki máson lógott minden, ők feltűnően öltönyt hordtak, nyakkendővel és rövid hajjal. Hangzásuk precíz, gyakorlatias, érzelmileg hideg és műszakilag előrehaladott. Olyan zene volt, amely zsebrevágta a naplopókat, míg mindenki más még horkolt.
Image-a a Kraftwerket egyszer-egyszer még baljós vizekre is vezette. 1975-ben Ralf Hütter azt mondta egy hüledező zenei újságírónak, hogy "a német mentalitás" "sokkal haladóbb" volt, mint bárki másé, és hogy a német volt "az anyanyelv". Indulásom előtti éjszaka befut egy telefonhívás a Kraftwerk angol sajtóhivatalnokától. A zenekar valahogy megneszelte tervemet. Tudatják velem, hogy Ralf Hütter ad egy interjút azzal a feltétellel, hogy felhagyok mindenféle Düsseldorfba utazási tervemmel. Ez inkább az ellenkező hatást éri el, mint amit szerettek volna. Miért akarnak ennyire távoltartani Düsseldorftól? Mit fogok ott találni? Wolfgang memoárjára gondolok, I Was A Robot. Kevésbé önéletrajz, inkább Flür férfiasságáról szóló kiterjedt tanulmány, az I Was A Robot a Kraftwerket nem érzelem nélküli "ember-gépek"-ként ábrázolja, hanem szégyentelen veszett kutyáknak. Talán Düsseldorf tele van ifjúkori neveletlenségeik bizonyítékaival, benépesítve olyan gyerekekkel, akik megdöbbentően hasonlítanak a Kraftwerk tagjaira. Schneider esetében, akit a néhai rockkritikus Lester Bangs egyszer úgy jellemzett, úgy néz ki, mint aki szemrebbenés nélkül meg tudna nyomni egy gombot, és felrobbantani a fél világot, ez valóban nyugtalanító gondolat.
Másnap reggel újabb kommunikációs izgalom az EMI és a Guardian között. Hütter most a művészeti szerkesztő írásos ígéretét kéri, hogy semmilyen cikk nem fogja a Kraftwerket a német zenei terület részeként ábrázolni, és nem fog a németek rovására vicceket tartalmazni. Ez kicsit mulatságosnak tűnik valaki olyantól, akinek a nyilvános image-e magába foglalja egy germán torzkép ügyes manipulációját, mindazonáltal egyetértünk. Rosszkedvűen kidobom a szemetesbe a bratwurstról és humorérzék nélküli kockafejű emberekről szóló jópofaságokkal teli notebookot.
Ezután kapunk egy listát az interjút megelőző feltételekről, melyek elég szigorúak ahhoz, hogy egy átlagos hollywoodi szupersztárt megakadályoznának. Hütter nem nyilatkozik a Kraftwerk történetéről, KlingKlang stúdiójukról vagy egyáltalán bármi másról, ami eltér az új albumtól. Ez felveti a problémát, hogy Angliában tulajdonképpen még senki nem hallotta az új albumot. Sejthetjük, hogy a végeredmény hátborzongatóan hasonlítani fog a Kraftwerk legfrissebb német interjújára, melyben Hütter és a Der Spiegel egy rettenthetetlen tudósítója két oldalon keresztül megpróbálja halálra untatni egymást. Izgalmas csúcspontja akkor következik be, amikor Hütter kénytelen elismerni, hogy a számítógépek mostanában kisebbek, mint a 70-es években voltak. Tapintatosan elutasítjuk kedves ajánlatukat, és elindulok Heathrowra.
Egy arra tett meddő kísérlet után, hogy egy Düsseldorfi Marketing és Turizmus nevű szervezettől szerezzek némi támogatást expedíciómhoz (nem, nem tudnak semmit a Kraftwerkről; nem, soha nem érdeklődnek turisták ebben a témában; helyette ajánlják inkább, hogy látogassam meg a Rajna tévétornyot - "az a legnagyobb decimális óra a világon!"), találkozom Dirkkel, aki utazásom fotósa és tényleges tolmácsa is lesz. Dirk kedves ember, de mély gyanakvással üdvözöl. A Düsseldorfi Marketing és Turizmus-tól eltérően ő hallott a Kraftwerkről, de nem hiszi el, hogy csak beállítottam Düsseldorfba, bármiféle vezetés nélkül. Úgy tűnik, azt hiszi, csak kitaláltam a zenekar körüli titoktartás fátylát. "Kerested az interneten?" kérdezi, diadalmasan duplát klikkelve egy Kraftwerk FAQ nevű weboldalon. "A zenekar nem támogatja az aktív levelezést," írják. "Nincs hivatalos fan club, és nincs bejelentve kapcsolatfelvételi mód."
Csakugyan, az egyetlen biztos információ, melyet kapunk, egy sor utalás a KlingKlang stúdió helyéről, Pascal Bussy Kraftwerk: Man, Machine and Music című művéből érkezik. Bussy szerint a KlingKlang az állomás közelében van, egy "sárgás" épület, egy olcsó szállodára néz, és nem messze van egy török élelmiszerbolt. Dirk bizakodó - "meg fogjuk találni!" - és mutatja az utat az autójához.
Hamar világossá válik, nem vádolhatjuk Bussyt azzal, hogy túl sokat elárul. A düsseldorfi állomáshoz közeli összes utcában van sárgás épület, török élelmiszerbolt és olcsó hotel, sokszor olyan étvágygerjesztő névvel megáldva, mint például Hotel Wurms. És úgy tűnik, minden utcában van table dance bár, valamilyen nevű szexmozi és egy csomó sandító ember. Talán rájőve, hogy nagyon lassan vezetni ide-oda Düsseldorf piroslámpás negyedének utcáin, miközben kifelé bámulunk az autó ablakán, magára vonhatja a polizei figyelmét, Dirk azt javasolja, gyalog folytassuk nyomozásunkat. Miután egy órát kószáltunk Düsseldorf legegészségtelenebb részén ("Ez narkós környék" szaglászik Dirk percről percre jobban kiakadva), elérkezünk egy épülettel szembe, amely persze a KlingKlang is lehet. Nem csak Bussy leírása illik rá, egy elektronikus készülékgyártó is lakik benne. Az udvarán parkol egy klasszikus Mercedes, abból a fajtából, melyet Hütter és Schneider gyűjtött. Egyik csengője kínzóan üres. Értelmetlen megnyomni, de bent az udvarban találunk egy bezáratlan ajtót.
Ez az? Közel vagyunk hozzá, hogy besétáljunk a világ nem vitatottan legtitokzatosabb felvevőstúdiójába? Hütter és Schneider látványával fogunk találkozni, akik ádázul dolgoznak legfrissebb opuszuk befejezésén? Talán hatással lesz rájuk kitartásunk - hogy ne is említsük a törvény semmibe vevését - és adnak nekünk egy interjút ott helyben. Talán nem. Az ajtó csak üres szobák sorába vezet minket. Leverten távozunk, bizonytalanul, hogy most akkor rábukkantunk-e a világ legtitokzatosabb felvevőstúdiójára vagy sem. Dirk különösen rosszul fogadja ezt a hírt. Hosszas, különösebben senkinek nem szánt monológba kezd, melyben a "Scheisse" szó aggasztó rendszerességgel és jelentős hangsúllyal bukkan fel.
Vagy rám mérges, vagy emlékszik arra, mikor legutóbb a Kraftwerkről szóltak a hírek Németországban, az Expo 2000 technológiai fesztiválon való részvételük miatt. Hütternek és Schneidernek 400000 DM-t (kb. 145000 L) fizettek, hogy előhozakodjanak egy négymásodperces szignállal. Az ehhez hasonló talpraesett gazdasági gondolkodás végülis az Expo 2000-nek 700 millió L megdöbbentő elvesztését okozta - 10 font minden férfi, nő és gyerek számára Németországban - és a média összejátszásban bűnösnek ítélte a Kraftwerket. Ahogy Dirk asszisztense megerősíti, a Kraftwerk hazai image-ére ráférne, hogy rendbehozza magát. "Szerintem ma Németországban az emberek jobban szeretik Robbie Williamst," mondja szomorúan. "Minden lány annyira szereti, hogy két koncertet kellett adnia Düsseldorfban."
Véleménye beigazolódni látszik, ahogy elindulunk a régi városrész felé, ez egy négyzetkilométer, mely megdöbbentő módon 260 pubot tartalmaz. Wolfgang Flür könyve szerint a Kraftwerk ide járt este, hogy a helyi modelleket nézegesse, ez egy olyan élmény, amely felelevenedik leghíresebb dalukban, a The Modelben. Ez a düsseldorfi techno-lemezboltok otthona is. Itt biztosan fogunk nyomokat találni a helyi fiúkról, akik valójában az egészet elindították. Eleinte azonban csak közönnyel találkozunk. Az egyik boltban félénk érdeklődéseinket diplomatikus kézlegyintéssel utasítják el.
Végül megütjük a főnyereményt. Wilfried Belz, egy Sounds Good Records nevű bolt tulajdonosa, azt állítja, Florian Schneider régi barátja és vásárlója is. A 80as évek elején egy Peppermint nevű clubot működtetett, amelyben Schneider rendszeres látogató volt. Megérné Düsseldorf híres Monkey Islandjének valamelyik nightclubjában lenyomoznunk őt? Wilfried rázza a fejét: "Mindig érdekelte az új zene, de már nem jár clubokba, beugrik ide, megmondom neki, melyik zene jó vagy mesés, és ő meghallgatja. Utoljára három hete volt itt."
Ez az információ újra elindítja Dirket, de a KlingKlang holléte felőli egyre fenyegetőbb követelődzése süket fülekre talál. "Nagyon titokzatos emberek," mondja Wilfried, mutatóujját ajkához emelve. Mindazonáltal kitart amellett, hogy néhány düsseldorfi még mindig jobban szereti a Kraftwerket Robbie Williamsnél. "Már régen mind eladtuk legutolsó kislemezüket, a Tour De France 2003-at," mosolyog. "Ők egy kultusz. Sok turista kérdezősködik róluk? Nem. Senki nem tudja, hol vannak, senki nem fogja megmondani önöknek, hol vannak, tehát miért jönnek ide?" Ezzel az utolsó megjegyzéssel a fülünkben elmegyünk.
Egy pohár Altbier fölött (egy nevezetes helyi főzet, melynek szalonnaillata van) mérlegeljük lehetőségeinket. Nem sikerült megtalálnunk a KlingKlangot. A lemezcégek és zeneboltok hasznavehetetlennek bizonyultak. A világ legnagyobb decimális óráján kívül Düsseldorf maga nem olyan futurisztikus technopolisnak bizonyult, mely megihlette volna a Kraftwerk zenéjét, hanem egy kissé unalmas német városnak, ahol az emberek Robbie Williamset szeretik. Sehová nem jutottunk.
Egy utolsó lehetőség van. Ahogy albumuk címe bizonyítja, Hütter és Schneider megszállott kerékpárrajongók. Bartos egyszer tényleg azt állította, hogy az ő kerékpárverseny-imádatuk döntő tényező volt a Kraftwerkből való távozásában: "Minden nap találkoztunk, és vacsoráztunk. Ralf mindig arról beszélt, hogyan ment 200 km-t aznap. Ez engem halálra untatott." Talán a düsseldorfi kerékpárboltoknál lesz a válasz.
A Rosso Sport mindenképpen nagyon Kraftwerk-féle bolt. Átalakított ipari raktárépület egy használaton kívüli vasútvonal mellett, a személyzet meglehetősen kemény kinézetű, lycra-nadrágos és borotváltfejű férfiakból áll. Egyikük elszakítja magát a Tour de Franc-ot mutató óriási tévéképernyőtől annyi időre, míg megválaszolja kérdéseimet. Igen, mondja, Florian Schneider néha bejön. Két biciklije van. Egy versenymodell és egy kicsi, összecsukható bicikli. És ezzel udvariatlanul elfordul, mint akinek hirtelen eszébe jut valami Kraftwerk bizalmassági megállapodás. Talán azt hiszi, hogy a Kraftwerket körülvevő titoktartás egész, gondosan felépített építménye veszélyben van, mert egy külföldi újságíró tudja, hogy Florian Schneidernek összecsukható biciklije van.
Kuncogni kezdek, mielőtt rámtör egy aggasztó gondolat. Elrepültem Angliából Düsseldorfba, lebonyolítottam számtalan telefonbeszélgetést, egy napig csavarogtam az utcáin, illegálisan bementem egy épületbe, és igazán felbosszantottam a város egyik legjobb fotósát. És mi az ebből az élményből összegyűjtött teljes tudás összessége? Nyertem bármi betekintést néhány korai nyilatkozatuk fasiszta felhangjaiba? Felfedeztem a vonzerő kulcsát, amely olyan hatalmas, hogy az emberek megtöltenek egy csarnokot, csak hogy láthassák a zenekar előző ütősét élőben játszani, egy évtizeddel kiválása után? Vagy kitaláltam, hogy a düsseldorfi akcentus a Brummie(?) germán megfelelője-e? Nem.
Nyomozásaim kizárólag azt tárták fel, hogy a Kraftwerk egyik tagjának van egy összecsukható biciklije. Dirk megjelenik hamar meghajlott vállam fölött. "Nem hiszem, hogy ezzel Pulitzer-díjat nyerünk, mi?" mondja lágyan, az enyhe kifejezések mestere.

eredeti: http://www.guardian.co.uk

fordította [PJ] Júlia