Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »
A gépek diadala
A Kraftwerk gyakorlatilag feltalálta az elektronikus popot, David Bowie-tól a Daft Punkig hatással volt dolgokra, és segített létrehozni a technot és rave-et. Egy turné és egy új dal előestéjén Nick Hasted azon tűnődik, vajon fel tudnak-e nőni saját múltjuk jövőjéhez.
The Independent
2004. március 12.
A Kraftwerk legújabb lemeze, a régóta várt Tour de France Soundtracks – az 1986-os Electric Café óta első új anyagot tartalmazó lemezük, amely az 1983-as "Tour de France" dal variációja – csillogó, fényes darab, egy Mercedes a lemezek között, mely kézzel készült tökéletesre, a legendás Kling Klang Stúdióban. De a XXI. században a jobb elektronikus lemezeket a quartethez hasonlók rendszerint sebtiben vázolják le a hálószobában, sokkal kevesebb faksznival, vagy gyártósorokról gördülnek le a Britney Spears és a hozzá hasonlók számára készült közös klinikai stúdiókban.
A zenekar, amely segített fellőni az elektronikus zenét a főáramba, és
útjára indítani a popot a jövő felé, ma úgy tűnik, beragadt a rajtnál,
képtelenül arra, hogy versenyezzen a szép új világgal, melyet ők
segítettek létrehozni: a számítógépes világgal, amit az 1981-es albumon
megjósoltak, melynek neve ma prózai tény a zenében és az életben. És a
méltóságteljes ritmusok, melyek az "Autobahn"-t 1975-ben globális sikerré
tették, annyira beszivárogtak a pop minden területére, hogy a Kraftwerk
azok DNS-ének része, olyan biztosan, mint James Brown vagy a Beatles.
De a Kraftwerk számára akut a probléma, melyet ez felvet. Mint egy erőmű
munkásai, melyre nevük utal, annyira brilliánsan hatékonyak voltak
munkájukban, hogy feleslegessé tették önmagukat. Ők a múlt jövője, elavult
férfiak. Ahogy jövő heti kivételes angol showjaikra készülnek, el kell
tűnődnünk, miért is vannak egyáltalán még mindig itt.
A válasz abban a nagyon más világban kezdődik, melyben a Kraftwerk először
összeállt. A zenekar társ-vezetői és egyedüli állandó tagjai, Ralf Hütter
és Florian Schneider, a düsseldorfi konzervatóriumban találkozott
1969-ben. Unatkozó klasszikus-zenei diákok voltak, akiket lenyűgözött a
hozzájuk hasonlóan elégedetlen John Cale Velvet Underground-jának
ismétlődő zümmögése, és a detroiti Stooges autógyárat majmoló ipari
punkja. Leginkább mégis az őket körülvevő nemzet hatott rájuk – a
szövetséges bombázás, náci kegyetlenség és bűn által összezúzott
Németország, melynek "gazdasági csodája" kulturális megfelelőjére
várakozik.
Olyan volt, mintha 1934-ben megnyomták volna a "pause" gombot a német
kultúrán, vélte később Hütter. "Először sokkolt ez a semmi," emlékezett
vissza az Uncut magazinnak. "De aztán vettünk egy mély levegőt, és azt
mondtuk, "OK, ez egy esély". Keményen tisztában voltak a hellyel, ahonnan
származtak – az ipari Rajna-vidék, amely a náci háborús gépezetet
építette, de ma semmi jótételnek nem forrása.
"A háború után", mondták Lester Bangs újságírónak, "a német emberektől
elrabolták kultúrájukat azzal, hogy egy amerikai fejet tettek rá. Mi
vagyunk az első generáció, mely a háború után született, és lerázhatja
ezt, és tudjuk, hol érezzük az amerikai zenét, és hol érezzük magunkat. Mi
vagyunk az első német zenekar, aki saját nyelvünkön veszünk fel. Azt
akarjuk, hogy az egész világ megismerje hátterünket." Tetszett nekik az "ipari népzene" meghatározás munkájukra,
"Közép-európai" volt, mondták, "etnikai".
1971-ben megalakítva zenekarukat, akaratlanul is része voltak az avantgárd
egy általános német mozgalmának, főleg az elektronikus zenében, beleértve
a Cant, a Faustot és a Tangerine Dreamet. Honfitársaik gyakran
közvetlenebbül reagáltak az őket körülvevő erőszakos izgalomra, ahogy
generációjuk, szembesült a szüleik által kirobbantott holokauszttal, a
berlini fal sebhelyével, és a hidegháború frontvonalában, mindkét oldali
megszállás áldozataként való élet rettegésével.
Baader-Meinhof tagok megfordultak a Can és Faust kommunáin éjjel, és
annyira mindennaposak voltak a gépfegyverek és hajnali rajtaütések, mintha
a Gestapot nem füstölték volna még ki.
Az, hogy a Faust a színpadon hideg betont légkalapácsol, közönségét tüzes
szikrákkal is forrázva, nem csak tiszta, könyörtelen hangzásával, a kor
brutalitását látszik átvezetni. A Kraftwerk mindig sokkal szemlélődőbb
volt, soha nem mutatta ki érzéseit ilyen szabadon. Ők a gépek iránti
rajongást, és az ipar újabban szintetizátorokkal reprodukálható ritmusait
osztották meg velünk. "Próbáljuk őket kollégaként kezelni," mondta Hütter
idegen, új hangszereikről, kifürkészhetetlen pléhpofával, mint mindig.
A korszakot Krautrocknak nevezte egy brit rockújság, amely még mindig
önelégült a háború miatt, és nagyon is boldog (ahogy Bangs is), hogy náci
utalásokat tehet. De amint Schneider, Hütter és társaságuk betelepedett a
KlingKlangba (egy nagy téglás gyárterület, telefon nélkül, elzárva az
utcától, tele primitív és házilag készített elektronikus felszereléssel),
nekiláttak visszakövetelni országuk háború által kísértett tájait, és
jövőt jósolni neki. Az "Autobahn" mégiscsak azokról az autópályákról szól,
melyeket Hitler vésett Németországba.
De a lemez, melyet saját gyárukban készítettek, sokkal üdvösebb és
tartósabb hódítást vívott ki. Feljutva az amerikai sikerlistákra, az ipari
funk egy új fajtája volt, szintetizált, szabályos ritmusokkal és
méltóságteljes szépséggel, amely egyaránt emlékeztet klasszikus kezdésükre
és a másik fő befolyásra, Brian Wilsonra. Higgadt tánczene volt, utópista
és modern, mint valamikor maguk az autópályák is voltak.
Schneider, Hütter és zenekari társaik a Kraftwerk csúcsán, Wolfgang Flür és Karl Bartos, végül csörömpölő robotként jelentek meg a koncerten, annak ellenére, hogy Flürt "furcsa vonósnégyes"-re emlékeztették: a hideg jövő és a különös múlt összekapcsolódott, eltüntetve a nácizmus megszakítását.
Az első válasz arra, miért van még mindig itt a Kraftwerk, belegyűrűzött a
történelembe. Schneider és Hütter soha nem csak elektronikai határemberek
voltak. Zenéjük mélyen gyökerezik az időben és helyen, ahol felnőttek.
Segítettek eltávolítani egy átkot országukról, gépeket használva kultúrája
lélegeztetésére. Helyi zenészek a Rajna-vidékről, akik szívből csinálják a
zenét.
És mégis, a világra gyakorolt befolyásuk óriási lett. Mint Bob Dylan a
dalírásban, ők olyan üledékes réteg az elektronikus popban, akár hallotta
őket az illető zenész, akár nem. Albumaik klasszikus sora alatt – a
negyedik Autobahntól (1974) a Radio-Activityn (1975), Trans-Europe
Expressen (1977), The Man-Machine-en (1978) és Computer Worldön (1981) át
–könyörtelenül haladtak a zenéjükben kezdetektől fogva meglévő cyborg
ideál felé. A maga módján punk, dobgépeik olyan biztosan semlegesítik a
programok virtuozitását, mint bármi brutális akkord.
De megpróbáltak a Kling Klang részévé is válni, kutatva a stúdió gépei és saját elméjük határfelületét, elmélyedve drótjaikban, a világ rovására. A nyilvánosság előtt üveges tekintetű kirakati bábukként jelentek meg, csontvázszerű autó-összeszerelő szerszámokkal kezek helyett, a maguk módján játszottak a közönség félelmével. A Man-Machine-en is megmutatták, milyen régiek ötleteik: a design 1920-as futurista volt, és volt rajta egy "Metropolis" című szám, amely Fritz Lang 1926-os klasszikus filmjének kudarcra ítélt félig robot szörnyére utal. Vigyáztak rá, hogy a pop néhány legtökéletesebb pillanatát a gyártószalagon tudják. Kísértő, sivár dalok, mint a "The Model" voltak kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy még mindig emberi szívek dobognak bennük. És közben mellékesen egész műfajokat robbantottak életre.
A leglenyűgözőbb láncreakció a fekete Amerika gettóin hullámzott át, ahol
az ő hideg funkjuk, a megsemmisítő és lealjasító ipar, sci-fi menekülés és
narkotikus végtelen táncolás nyomaival, azonnal otthonra talált,
közvetlenül George Clinton bőbeszédűbb, lázas kísérletei mellett.
"Szerintem nem is tudták, milyen nagyok voltak a fekete tömegek körében
77-ben, amikor kirukkoltak a Trans-Europe Express-szel", mondta Afrika
Bambaataa. "Azt hiszem, az volt az egyik legjobb és legfurcsább lemez,
amit életemben hallottam. Funky volt." Bambaataa 1982-es "Planet Rock"
című dala, amely a "Trans-Europe Express"-t és más Kraftwerk számokat,
többek között a "Numbers"-t sampelte, átirányította a hiphopot a lüktető
elektronika felé.
A detroiti külvárosokban eközben Derrick May és Carl Craig fiatal fekete
zenészek istenítették a Kraft-werket, az ő jeges elektronikájuknak
megfeleltették saját hátborzongató posztindusztriális klasszikusukat, a
"Strings of Life"-ot, és feltalálták a technot. A house és így a rave
kultúra is szintén a Kraftwerk nyomait viseli magán, mint mindenki Davit
Bowie-tól és a New Ordertől az Aphex Twinig és a Daft Punkig.
Bowie elragadtatása olyan messzire ment, hogy átköltözött Berlinbe,
segítve annak korábban elkerült beton sivárságát Európa szimbolikus
szívévé tenni a hetvenes évek végén. "Heroes" című albuma fejet hajtott a
Kraftwerk előtt "V-2 Schneider" című számával – amely állítólag a Werner
von Braun-imádó Florian sötéten komikus beceneve.
Közben Angliában a nyolcvanas évek elején a szintipop a robotszerűen a
színpadon álló és gombokat nyomogató Vince Clarke-hoz hasonlókkal
egyszerűen annyira domináns volt, hogy a gitárok és haknik úgy tűntek,
bizonyosan ki vannak irtva most, hogy eljött a jövő. 1991-ben a Capitol
elindított egy Kraftwerk-kampányt Robert Johnson híres képével egy
ős-blues-zenészről, akinek fejét egy robotéra cserélték. Ezzel pimaszul
ért végére a zenekar követelése, hogy visszaszerezze Németország lelkét az
amerikai ragálytól.
De a Kraftwerk már jóval korábban elkezdett visszavonulni – először
művészileg, az Electric Café-val, aztán a szó szoros értelmében. A The Mix
1991-es átdolgozásaitól eltekintve semmi jelentőset nem hallottunk tőlük
egészen tavalyig.
Hütter és Schneider azt mondták, még mindig minden nap hosszú órákat
dolgoznak a KlingKlangban, átalakítják digitális technológiára, és
megszállottan felvesznek. De semmi zene nem jelent meg. Nem volt életjel
stúdiójukból, és hogy nincs faxuk, telefonjuk vagy bejáratuk az utcáról,
semmilyen keresőcsoport nem tudta elérni őket. Emberi segítőik, Flür és
Bartos, elhagyták őket. Bármennyire is tagadta Hütter és Schneider, úgy
tűnt, agyonnyomja őket annak súlya, amit elértek, nem tudnak saját
magukkal versengeni. De ez a felfogás félreérti a Kraftwerk örökségét.
Soha nem csak a jövővel foglalkoztak, vagy hogy egy állandó fordulóponton
legyenek. Autókról, vonatokról, számológépekről és számítógépekről szóló
lemezeikkel jelenüket próbálták leírni. Ugyanakkor zenéjük nosztalgiája
fájt, úgy öltöztek, mint tiszteletreméltó öltönyös 1930-as zenészek,
mielőtt robottá változtak volna. Erre reagáltak olyan brit zenészek, mint
Metrovavan, Tele:funken és Max Tundra az 1990-es évek végén. "A
Kraftwerk", mondta nekem A Tele:funken-es Tom Fenn, "a hetvenes évek
jövő-elképzelésével rezonált". Vigasztaló emlék voltak a gyerekkorából.
2004-ben, amikor gyorsan elillanó szenzációk súlytalan, gyorsan változó,
állandó jelenében mozgunk, ahol Dizzee Rascal sokkoló áprilisban, és
tiszteletreméltó májusban, a Kraftwerk nosztalgiát is váltott ki egy olyan
idő után, amikor a jövő fontosnak tűnt – sőt, akár elképzelhetőnek.
Végezetül a Kraftwerk még mindig ugyanolyan fontos, mint a nagyszerű
klasszikus zene, amelynek készítésére tanították őket. Hangzásuk tartósan
csodálatos, érző zene melyet a gép szívében fedeztek fel. Hütter és
Schneider mindketten közelednek a 60 felé, senkivel nem kell versengeniük,
legkevésbé magukkal. A régi autópályákról szóló jövőbeli zenéjük időtlenné
vált.
A Kraftwerk az Academyn játszik Glasgowban március 16-án; az Apolloban
Manchesterben március 17-én; a Royal Festival Hallban London SE1-ben
március 18-án; és a Brixton Academyn London SW9-ben március 20-án.
Az "Aerodynamik" maxi hétfőn jelenik meg az EMI-nál.
eredeti: http://enjoyment.independent.co.uk
fordította [PJ] Júlia