Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

Az elektropop csak nem akar leállni

2004. március 12.
/ Andrew Eaton /

Ezen a héten: a Westlife miért ne lenne ugyanaz Bryan McFadden nélkül? Csak vicceltem. Valójában a Kraftwerkről és vele kapcsolatos dolgokról fogok beszélni.
Ha az elektronikus zene történetének megszállottjai vagyunk, mert biztos vagyok benne, hogy több ezren vannak ilyenek, már le van foglalva a jegyünk az egyszer az életben adódó esélyre, hogy a Kraftwerket Skóciában élőben láthassuk a jövő héten. Természetesen már nincs több jegy, de ne legyünk idegesek, ha kihagytuk, a következő néhány hónapra kínálkozik egy varázslatosan rejtélyes turné ebben a műfajban.

Ha el tudunk jutni Londonba a hétvégén, bőven kaphatunk elektronikus élvezeteket az Ether fesztiválon. Ma este: a London Sinfonietta az Aphex Twin zenéjét játssza! Igen, tényleg. Visszatérve Irmin Schmidt a Canből és Dr Robert Moog, a Moog szintetizátor feltalálója, lesz itt a jövő hónapi Triptych fesztiválon. És ősszel a glasgowi Tron színház leleplez egy színpadi showt a késői Delia Derbyshire-ről.

Engem különösen a Delia-dolog izgat. Akik nem tudnák, azoknak elmondom, ő találta ki a Doctor Who motívumot. Mivel annyira nevetségesen híres (szinte hallom, ahogy önkéntelenül dúdolják, "du du du dum, dum der dum", ahogy ezt olvassák), az emberek gyakran elfelejtik, milyen áttörő volt, évekkel megelőzve a Kraftwerket, akik évekkel megelőztek mindenki mást. Mivel szintetizátorok nem igazán léteztek még 1963-ban, és a számítógépek buták voltak, és akkorák, mint Arran (Skót sziget), Derbyshire-nek úgy kellett felépítenie a számot, hogy színuszhullámokat szalagra vett, aztán felvágta és újra összeragasztotta őket, hangonként. Miután én magam sok boldogtalan órát töltöttem azzal, hogy megpróbáltam egy 1960-as négysávos felvevővel (bolond vagyok, elnézést) Kraftwerk-szerű elektropopot csinálni, el tudom képzelni, milyen közel járhatott ő az őrülethez. Sajnos alig valaki tudja mindezt, részben, mert nem írta le a dalt, részben, mert a BBC rádióműhelye inkább névtelenül hagyta ezt az anyagot, és - szerintem - részben azért, mert nő volt, és a férfiak még mindig nem hiszik el, hogy nők készítenek ilyen dolgokat.

Ez persze nagyon sovány vigasz, ha tényleg nagyon-nagyon akartuk látni a Kraftwerket. Ha ettől jobban érezzük magunkat, a mostani élő fellépések azt sugallják, kifizettünk egy csomó pénzt, hogy négy középkorú férfit láthassunk teljesen mozdulatlanul állni laptop számítógépek mögött, úgy öltözve, mint Jeff Bridges a Tron-ban, csak kopaszon és kövéren. Őszintén, kicsit furán néztek ki, így remélem, valami mást fognak csinálni Glasgowban, mint hogy odaviszik robotjaikat, hogy breakeljenek. Mégsem fognak; nagyon makacsak, Kraftwerk. Ne várjuk tőlük, hogy egy árva szót is szólnak kedden; még egy "Hello Glasgow" is megerőltetés lenne. Hát, elég korrekt. Ehhez hasonló fafejűség volt, ami oda juttatta őket, ahol most vannak, és ha az, ahol most vannak, a közönség számára a könnyekig unalmas, akkor legyen úgy. Legalább egy esély arra, hogy halljuk a Trans Europe Express-t nagyon hangosan.

Amikor a New Order megjelent a poplisták csúcsán, ők azzal rontották el, hogy túl sokáig játszottak, talán azért, mert egyikük sem találta meg a stop-gombot. Bár talán csak nem tudják, mi mást csináljanak. Nagyon nehéz az elektronikus zenéből hatalmas élő show-t csinálni, mindenféle okokból, melyek közül a főbbek: 1. Legtöbben, akik csinálják, sokkal boldogabbak, ha gombokkal játszadozhatnak otthon (hogy úgy mondjam), mint ha a színpadon lehetnek, és - hűha! - emberek nézik őket, és; 2. Az elektronikus zene, definíciójából eredően, nem 'élő', vagy ha az, valaki olyat foglal magába, aki fader-eket tologat fel és le, ami nem kimondottan izgalmas látvány.

Mivel a Kraftwerk sarokba szorította a piacot, azzal, hogy mozdulatlanul állt, és nem mondott semmit (bár a Pet Shop Boys egész jó variációt szabadalmaztatott erre a témára az 1980-as években), a többiek kénytelenek voltak leleményesebb megoldásokat találni a problémára. A legsikeresebb az, hogy találunk egy frontembert, aki rikítóan meleg, vagy egy nőt, ami működött a Soft Cellnél, Erasure-nél, Goldfrappnél és számos másoknál. Vagy tettethetjük, hogy DJ-k vagyunk, mint a Chemical Brothers, Leftfield és Orbital, akik alapvetően ugyanazt csinálják, mint a Kraftwerk a színpadon, de megússzák azzal, hogy néha integetnek a tömegnek, aki elfogadja, hogy ígyis-úgyis csak lemezeket játszanak. Aztán ott van a rettegett 'keresztezett' változat, amikor gépek és valódi zenészek próbálnak tökéletes harmóniában együtt játszani. Ez veszélyes út, mivel nagyon gyakran progresszív rockhoz, fusion-höz, vagy, ami mind közül a legrosszabb, Jean Michel Jarre-hoz vezet. Mindig úgy gondoltam, hogy ez annál jobban működik, minél rosszabbak a zenészek. A New Order például a nyolcvanas évek elektropop úttörője volt, akinek élő showja az utolsó hangig tökéletes elektronika és teljes zenei hozzá nem értés lenyűgöző keveréke volt. Végülis működött, mert nyilvánvalóan nem aggódtak. Néha elhagyták a színpadot, és hangszereik tovább játszottak. A legjobb az volt, amikor a Blue Monday-t adták elő élőben a Top of the Pops-ban, az egész show-t elrontották azzal, hogy körülbelül öt perccel tovább játszottak, mint kellett volna, talán azért, mert egyikük sem találta meg a stop gombot.

Miért van ez ilyen nagy hatással rám? Fogalmam nincs, de titkon remélem, hogy a Kraftwerk valójában e-maileket küldözget a színpadon laptopjairól: "Itt vagyok Glasgow-ban. Esik. Ne felejtsd el letakarítani a robotokat."

eredeti: http://news.scotsman.com

fordította [PJ] Júlia