Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

Boing Boom Tschak

taz.de

2004. március 27.
/ Tobias Rapp írása /

Semmi nem avul el olyan gyorsan, mint a jövő. Amikor múlt csütörtökön a berlini Tempodromban a Kraftwerk koncert vége felé még egyszer szétnyílt a függöny, és a híres robotok, a négy zenész felcsavarozott fejével, álltak a "Die Roboter" alatt a színpadon, úgy hatottak, mintha valaki egy múzeumból hozta volna őket a turnéra. Nem csak a lökésszerű mozdulataik azok, amik olyan hibássá, és ezért akaratlanul emberi kinézetűvé teszik őket: csak magától a körülménytől, hogy egyáltalán emberi csontvázra emlékeztető fogókarjaik vannak, szinte meghatóan természetesnek tűnnek. Olyanok, mint Arnold Schwarzenegger az utolsó két "Terminator"-folytatásban. A robotok, melyek ma a Mást képviselik, folyékony fém organizmusok. Ez valamikor egészen máshogy volt. Amikor a Kraftwerk a nyolcvanas évek elején bábukat állított a színpadra, hogy demonstrálja, ők zenészként már nem is szükségesek, mert a gépek átvették ezt a munkát, az emberek vagy ünnepelve, vagy rémülettel vették tudomásul.

2004-ben ez az egész teljesen máshogy alakul: tizenhárom év óta ez az első Kraftwerk turné. Senki nem azért jött, hogy megmutassák neki a jövőbe vezető utat. Jelenünk nagy múltja hívott ide, ennek látnokait szeretnénk szemügyre venni.

Egymás mellé felsorakozva állnak monitoraik mögött, mosolyognak, néha billegnek lábukkal és felsőtestükkel, és olykor megvakarják az orrukat.
Sokat írtak a Kraftwerk jelentőségéről, tulajdonképpen hatásuk mindenre, ami zeneileg utánuk következett, csak a Beatles-szel vagy James Brownnal lenne összehasonlítható. Nem csak a hiphop és a house, a két műfaj, mely a popzenét az elmúlt negyedszázadban forradalmasította, lenne elképzelhetetlen a négy düsseldorfi úr gépzenéje nélkül. Mindenki, aki manapság gépekkel készít zenét - és ez tényleg mindenki - azon paraméterek között mozog, melyet a Kraftwerk határozott meg irányadóan.

A Kraftwerk már 1970-ben megalakult, de tulajdonképpeni koncepcióját a zenekar csak két évvel később fejlesztette ki.
A Müncheni Olimpiai Játékok kulturális keretprogramjában, mesélte Ralf Hütter és Florian Schneider, a zenekar két vezető elméje, évekkel később David Toop brit zenei újságírónak, balinéz gamelán zenét hallgattak, és úgy döntöttek, zenéjüket mindenképpen etnikai alapokra helyezik: tervezetten német zenét készítenek. Német származású zenét, mely egy olyan ország sztereotípiáival és előítéleteivel játszik, amely az egész világon autói minőségéről és munkaszervezése hatékonyságáról ismert. Zenét egy államból és államnak a posztindusztriális kor küszöbén, mely valóra váltja a műszaki fejlődés boldog ígéretét, és nem kapaszkodik tovább a kifejezőség és művészet elképzeléseibe, ahogy az a mostani rockzenében annál inkább teljesen magától értetődő volt.
Az 1974-es "Autobahn" album volt ezen elképzelés első eredménye. Jól olajozott gépként búgott a címadó dal minimalista és ismétlődő ritmusa, 150 kilométer per óránál az autópálya elválasztósávjainak fekete-fehér-fekete-fehér vizuális jeleinek teljes akusztikus megfelelőjeként. Hogy a dal, "Fahren, fahren, fahren auf der Autobahn" refrénjével titkos hódolat volt a Beach Boys "Fun, Fun, Fun"-jára, erre az egész más utakon való tinédzserörömökről szóló klasszikus dalra, csak azt mutatja, mennyire alkalmas volt a Kraftwerk arra, hogy rafináltan átvigye saját pop-elképzelését a német viszonyokra.
De itt még nem arról volt szó, hogy addig száguldozzunk a tájon, míg apuka megint el nem veszi tőlünk az autót, itt csak a tiszta mozgásról volt szó. Nagyvonalúan lendületes utakról, melyek völgyeken keresztül és hidakon át vezetnek, arról az érzésről, ami beköszönt, amikor a szélvédő vetítővászonná válik, és a szemek száguldó kamerákká. Az ember és gép közti átmenetről szól, a másik nagy témáról, amellyel mostantól foglalkozniuk kellene.
Az "Autobahn" tomboló sikere azonban, mindenekelőtt az USA-ban, abban a német techno-übermensch képben volt, melyre a négy zenész törekedett, és amelyet az interjúkban szívesen meg is erősítettek.
Wernher-von-Braun-klónokként körülbelül Lester Bangs félelemtől remegő punkrock-újságírónak tűntek fel, amikor 1975-ben interjút készített velük. Számára a Kraftwerk a mozgás és sebesség iránti német vasakarat reinkarnációja volt, mely a német gyógyszeripart már a bombázópilóta-drog, a speed feltalálásához vezette, ami az amerikaiak kezében mindig önromboláshoz vezetett, a németek kezében ellenben nagyobb hatékonysághoz. "Valahogy megnyugtató tudni, hogy nyilvánvalóan alszanak", viccel Bangs, amikor Florian Schneider kimenti magát, és elhagyja a szobát, hogy kipihenje magát.
De Bangs Kraftwerk-képe félreértésen alapult, állapíthatjuk meg harminc évvel később. A képek, melyeket a Kraftwerk pultjai mögött az óriási vásznon mutat, a gazdasági csoda Németországából valóak. Az ötvenes évek autópályája, a kiút vidékről, amely mindenki számára megnyitni látszott az akkori mobilizálási ígéretet. Egy kor, amikor Párizs vagy a Côte d’Azur még a nagyvilág és egy ragyogó élet ígérete volt. Ennek ugyan voltak kiábrándító momentumai, amikor rá kell jönni, hogy a technopop-übermenschek végül ugyanúgy csak négy fiú, akik megpróbálják gyerekkoruk és ifjúságuk boldog ígéretét újra felépíteni. Hogy a "Trans-Europa-Express" vagy a "Neonlicht": mindig az ötvenes évek képei, amit azért idéztek meg, hogy a Kraftwerk futurizmusát aláhúzzák. Még a "Das Modell"-t sem legalább new-wave-szépségeivel illusztrálják, hanem az ötvenes évek modelljeivel, akik bemutatják fényűző palástjaikat. Néha úgy tűnnek, mint egy bizarr ötvenes-évekbeli emlékzenekar.
Egy valamiben azonban meg kell adni az igazat Bangsnek: ez a zene a jövőhöz tartozott, ha ma egyértelműen idejétmúltnak tűnik is.
De a Kraftwerket már akkor ismerték, amikor még egész kicsik voltak. Ugyan már akkor megszámolhattuk volna három ujjunkon, hogy tiszta valóság, amit 1981-ben énekeltek: "Automata és televíziós játék / vezeti be ma a jövőt / számítógép a titkosügynökség számára / számítógép otthonra" ("Computerwelt"). Kétségtelenül senki nem volt, aki a mindennapokba egyre inkább begyűrűző ember-gép-kapcsolat jóslatát hasonló nagyszerűséggel zenésítette volna meg, mint a Kraftwerk. Hűvös funk, amely hegyipatak-tisztaságában újra és újra örömtelien megborzongatja az ember hátát.
Pompás technikaigenlésében 25 évvel később még mindig olyan futurisztikus frissessége van, hogy alig hihető, hogy ez a zene valóban ilyen régi.
A popzenében az új mindig a régi egyes momentumainak radikalizálásából születik. Végülis a zenei fejlődés eme szilárd szabálya előtt még a pop legnagyobb látnokainak is meg kéne hajolniuk. Egy olyan gyártó, mint az Afrika Bambaataa 1982-ben egyszerűen átvett pár ütemet a "Nummern"-ből, hogy a "Planet Rock"-kal megalkossa az első irányadó hiphop-számok egyikét, és ezzel az ismétlődés elvét a csúcsra vitte. Míg elsősorban a gépek felölelésének eszméje volt, ami megbűvölte az első techno-úttörőket, az elképzelés, hogy a technikai elidegenedés karjaiba vessék magukat.
A Kraftwerk körül viszont csend lett. 1991-ben jelentkeztek még egyszer egy lemezzel, melyen összes slágerüket digitálisan újrafeljátszva mutatták be, utána rádiócsend volt.
Nem jött rájuk produktivitás epigonjaik radikalizálási próbálkozásaitól a képernyőn.
Először múlt nyáron jelentkeztek nagyszerű albumukkal, a "Tour de France Soundtracks"-szel újra. És ha megfigyeltük a Tempodromban az olyan darabjaik, mint az "Elektro Kardiogramm", a "Vitamin" vagy a "Tour de France" rendezését, végtelenül áradó képeikkel hulló pirulákról, villanó szívfrekvencia-görbékkel, és kerékpáros-csapatokkal, akik elégikus mozdulatokkal száguldanak az utcán, elegáns kanyarokkal simulnak a hegyoldalakhoz, akkor a Kraftwerk megint teljes koncepciós nagyságában látja maga előtt ezeket: biohatalom és fogaskerék-surrogás, a nehézkes mozgás, az ember és közlekedési gép tiszta formájához.

eredeti: http://www.taz.de

fordította [PJ] Júlia